Elsősorban magamnak és a barátaimnak írom ezt a blogot. A nehezebb időszakokban jól fog esni az olvasása és talán másoknak is segíthet, hogy kitartóak legyenek. Amikor gyerekként olvastam az agilityről az fogott meg benne, hogy nem csak megmozgat mindkettőnket, hanem erősíti a kapcsolatunkat. Szikra tehetséges tanulónak bizonyult, nekem viszont elég nehezen ment a futás közbeni irányítás és forgolódás. Az edzések nem is erre valóak, mint utólag beláttam. Ezeket otthon célszerű begyakorolni, egyszerre mindig rövid gyakorlatot beiktatva. Így marad meg a lelkesedés, mindkét félnek. 

 

 

 

A mudi nagyon sikeres fajta az agilityben. Jókedvűen és játékkal kell bemutatni kutyánknak, akkor imádni fogja. Általában hulla fáradtan indultam edzésre. Meg is látszott a teljesítményünkön. Amikor 4:30-kor kelsz és egy önjelölt versenyzőkkel teli rossz állapotú úton vezetsz több, mint egy órát, nem sok erőd marad mosolyogni és ujjangani délután. 

 

Barátnőmmel, Eszterrel sokat beszélgettünk, mi lehet a baj. Aztán rávilágított, hogy rajtam sem látszik az öröm ... Pedig én élvezem! - mondogattam magamban. Nem mutattam kifele. Mást is éreztem magamon. A nyomást!

Elengedtem a versenyzést. Eldöntöttem, hogy többet nem nevezek, nem ez lesz a cél, hogy el tudjunk indulni egy versenyen. Nem magunkkal foglalkoztam, hanem az elvárásokkal. Ezért nem tudtunk fejlődni.

 

 

Elkezdtem külön futni és erősíteni az állóképességemet. Nem foglalkoztam többet a negatív gondolatokkal és mások véleményével. Többet nem hasonlítottam magunkat más párosokhoz. A különbség látványos lett. Olyat éreztem, amit eddig nagyon ritkán. Én is igazán élveztem az edzést! A sokat elmászkáló és szaglászó Szikra pedig egyszer sem hagyott faképnél. Ez nekem sokkal többet jelentett, mint bármilyen győzelem!